2004. április 14. ZSIDÓ HAGYOMÁNYOK MAGYARORSZÁGON (Zsidó Kulturális Központ, Krakkó)


Féner Tamás fotói a budapesti zsidók életét követik nyomon a születéstől az elmúlásig, újévtől újévig. A közösség fogalma az 1970-es évek Magyarországán, mint a többi szocialista országban is, végképp kiürült. Szocialista brigád, úttörő mozgalom, kommunista ifjúsági szervezet. Az egyház, – bármelyik – mint közösség volt képes menedéket nyújtani azoknak, akik megtalálták az odavezető utat. Ez a kiállítás, ami később könyv formájában is megjelent, erről a közösségkeresésről akart szólni. Az, hogy később sokaknak segített saját identitásukat felismerni, csak ajándék. A kiállítás a budapesti, jellegzetesen askenázi zsidóság szokásait, vallásgyakorlatát mutatja be, mind az inkább asszimiláns neológok, mind a hagyománytartó orthodoxok világát. A kiállításból született könyv szövegét a világhírű orientalista, Scheiber Sándor, a budapesti rabbiképző igazgatója írta. A kiállítás három nagy fejezetből áll: az élet köre a születéstől a temetésig, a zsidó évkör az újévtől az első zsinagóga pusztulásának gyásznapjáig, és a szokások köre: az étkezés, a tanítás, a kegytárgyak vagy éppen a reggeli ima. A kiállítást nagyon sok helyen mutatták be. A kiállítást, ami emlékköve egy mindinkább távolba tűnő, jellegzetesen közép-európai, magyar zsidó kultúrának. A mai magyar zsidó élet mindinkább betagozódik a nemzetközi zsidó szellemi áramlatokba, így nyer is, veszít is.

“A fotós: különleges turista, az antropológus szélsőséges válfaja, aki elmegy a bennszülöttekhez, s azután beszámol egzotikus szokásairól, furcsa holmijaikról…” – mondja Susan SONTAG a fényképezésről írott egyik esszéjében. E kijelentést bizonyos fenntartásokkal el lehet fogadni általában is a fényképezésről, mint napjainkban immár társadalmivá vált jelenŹségről, a tudatosan választott és vállalt szempontokat követő művészi fényképezésnél pedig különösen.

Hogyne kínálkozott volna kézenfekvőnek az idézet FÉNER Tamás esetében, aki már nem először mutatja be egy-egy általa birtokba vett és fényképei segítségével számunkra is megismerhető “új világ” képét. Féner univerzumai – gondoljunk csak eddigi kiállításaira – a cigányokról, kohászokról, repülőkről készült fényképeire például – nem földrajzi értelemŹben egzotikusak, ám a hétköznapitól mindenképpen eltérőek. Mint “antropológushoz” illik, az ember köré építi világait. Az anyaggal küzdő, az anyagon úrrá lévő ember érdekelte leginkább a szó elsődleges és metaforikus értelmében véve egyaránt: fényképezőgépének lencséje korábban az ember és a világ közti viszony egyedi és egyszeri megjelenési formájaként emelte át a hétköznapi folyamatok mozzanatait a művészi általánosítás síkjára. Ez alkalommal a megismerés másik módszere, amely az általános felől mutat az egyedi felé, érvényesül és a fotóművész érdeklődésének középpontjába voltaképpen az emberi élet fordulói, hétköznapjai és ünnepei mintegy antropológiai-filozófiai kérdésfeltevésként kerülnek be. E feltoluló általános kérdésekre egyszerre esztétikailag és etnográfiailag konkrét válaszok a hazai zsidóság itt látható életképei.

A judaisztikában járatlan vagy járatos néző számára is a több évezredes kulturális hagyomány, a zsidó vallási szokások rétegei mint távoli és ismeretlen világok ma már minden bizonnyal felfedezésre váró területek. Az elmúlt évszázadokban és évtizedekben, a zsidók üldöztetése miatt érzett kollektív lelkiismeret-furdalás, nemkülönben az előítéletek mind mind hozzájárultak a zsidó szokásoknak csak mint furcsaságoknak az elképzeléséhez. Legjobb, ha szembenézünk e meglepő és különös dolgok vonzásával-taszításával. Ezt a lehetőséget – legalábbis a műfaj szabta keretek között – adja meg e kiállítás. (…) A kiállítás (…) képének mindegyike, mintha riportképekről lenne szó, dokumentatív módon realista. Csakhogy ez a realista alaptónus képről képre változóan más és más árnyalattal vegyül: a skála nemcsak a hideg távolságtartástól a tárgyilagosságig, a szürkék, kékesbarnák megannyi változatáig terjed ki, hanem a megértő-beleérző azonosulástól, az emelkedett ünnepélyességig a barnásvörösektől a sárgáspirosakig sok mindent magába foglal még. A technikai készség, a szerkeszteni tudás, amelyeket bűvész módjára váltogat FÉNER, voltaképpen nem “látszanak” ugyanakkor nagyon is jelen vannak. Nem látszanak, mert nem a kép “ellenére” használják azokat és mindegyik kompozícióin megmutatkoznak, minthogy a legel lesettebb pillanat is képileg megszerkesztve tűnik elő. (…) Az érzelmek és hangulatok kifejezésére oly érzékeny művész mégis ellent tud állni saŹját tehetsége és a téma vonzásának: mindkettővel tud és mer ökonomikusán bánni. A legobjektívebb felvételbe is vegyül egy oldottabb árnyalat, a legszürrealistább képkivágásban is van valóságosan felismerhető elem. A kiemelésnek, a stilizálásnak a tárgy megjelenítésének finom és bonyolultan összetett módozatai Féner alkotói pályájának kiteljesedéséről tanúskodnak. Mint minden költői üzenet, az ő fényképei is többféle jelentésréteggel bírnak s a gazdag mondanivalót szolgáló stílus is árnyaltan sokoldalú. A kiállítás megnyíltával immár ránk bízatik, hogy meglátjuk-e mindazt, amit FÉNER TAMÁS optikája kikeresett és újjá teremtett a világból.”
Verebélyi Kincső

kiállítás